Nyár eleji friss reggelen a konyhában készülődtem a vasárnapi ebédhez: felszeleteltem a húst, zacskót fogtam, klopfoltam, fűszereztem, kis időre hűtőbe tettem.
Épp volt egy kis szusszanásom, csörrent a telefon: anyukám. Csak a szokásos “mi újság”-beszélgetés volt, örömmel nyugtázta, hogy ugyanazzal készülünk a családnak ebédre. Kis keserédes hozzátétellel, hogy bárcsak jobban értékelnék otthon a dolgot, ajtócsapkodást és bosszankodást hall odafentről.
– “Biztos nem tetszett a zajongás!”
Letesszük és arra gondolok, így felnőtt fejjel, anyaként: “Amikor kicsi voltam és reggel az ágyban fekve meghallottam a klopfolást, elöntött az öröm…anyu a kedvencünket készíti…főz nekünk…finom ebédet!” Jóízűen aludtam még, ameddig jólesett, jól indult a nap.
Pár év múlva vajon az én gyerekeimben mi fogalmazódik meg? Csak remélni tudom, hogy az előbbi köszönet és hála.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: